„Jó volna megvacsorázni”

2015. szeptember 23. 12:00 - bp_transz

Részlet Bodor Ádám Verhovina madarai című regényéből

„Anatol Korkodus ekkor kifényesítette a csizmáját, megstuccolta a szakállát, megmosdott, hónalját bekente Cedar hintőporral és még utoljára rövid időre elvonult a szobájába. Már kezdett későre járni, amikor csengőszóval hívott. Ekkor már újra az irodájában várt rám átöltözve, álla alatt egy sötétvörös, ezüstpöttyös csokornyakkendővel, amelyet eddig soha nem viselt, mellén a Birtz-érdemrenddel, amelyet addig fiókja mélyén, egy díszes dobozban tartott.

 

Tartott a fiókjában egyebet is, mégpedig egy közöséges, fémpántokkal megerősített fenyőfa ládikót. Most elővette, és átnyújtotta a kulcsát.

Nyisd ki.

Százas címletű kuponokkal volt tele. Soknak tűnt, nagyon soknak, ahogy a bankókat, mint lepkeszárnyakat megbirizgálta a légvonat. Sietve visszacsuktam, ráfordítottam a kulcsot, hogy ki ne repüljenek.

Mit csináljak vele?

Szükséged lesz rá.

Mért, maga hová megy?

Nem tudom. Ahova visznek.

És mikor tér vissza?

Soha.

Azért mondjon még valamit, hogy megértsem.

Erre csak legyintett. Halkan mégis hozzátette:

Majd lapozgasd Eronim Mox szakácskönyvét. És ami azt illeti, ma még jó volna megvacsorázni.

 

Ezzel átküldött a Két Cefrébe, Edmund Pochoriles fogadójába egy kupa szederborért, és megkért, hogy amíg ő tüzet rak a kemencébe és a sütő kellőképpen átforrósodik, nyúzzak meg neki vagy négy-öt tengerimalacot.

Négyet vagy ötöt?

Annyit. Éhes vagyok.

Tartottunk akkoriban a tyúkketrecekben néhányat, az öregem Hamilcar Nikonuk körzeti megbízottól kapta őket. Állítólag az a dél-amerikai fajta volt, amelyik kisigényű, nem fázékony és keveset eszik, mégis a legomlósabb a húsa. Az öreg addig sajnálta levágni őket. Most mégis ütött az órájuk: mintha őket is megérintette volna az est kesernyés, jeges fuvallata, mert amint a kerti kapuhoz értem, rémülten összebújtak a ketrec sarkában, megdermedtek, és mint a madarak, csivitelni kezdtek.

 

Mire végeztem velük, és belezés, nyúzás, mosás, fűszerezés után kakukkfüves, korianderes tökmagolajjal bekenve őket aszalt vadkörte-cikkek között egy tepsiben valamennyit bedugtam a sütőbe, Anatol Korkodus ünnepi öltözékben már a konyhában ült szokott helyén, az asztal végében. Előbb engem is kínálgatva pálinkát ivott, majd szederbort töltögetett magának, közben egy füzetbe, amely addig sárguló lapokkal üresen hevert az éjjeliszekrényén, nagy kerek betűkkel írni kezdett. Bal kézzel, mivel jobb keze még a vizes borogatás alatt is púposra dagadt. Akkor hagyta abba, amikor két és fél órával később – nagyjából ennyi kell ahhoz, hogy a fiatal tengerimalac folyamatos öntözgetés mellett ropogósra süljön – megterítettem és tálaltam neki. Előbb csak ímmel-ámmal, nyámmogva piszkálgatta, aztán hol kisebb, hol nagyobb falatokkal a villáján, kimérten órákon át falatozott. Eszegette a malacokat, egyiket a másik után, egészen addig, amíg kihűlve, zsírba fagyottan egy egész és körülbelül egy fél maradt a tepsiben. Akkor szederbort kortyolgatva folytatta az írást. Minden lap alját külön feldátumozta, ellátta aláírásával, és csak valamivel virradat előtt hagyta abba.

Virradat előtt, az éjszaka utolsó órájában, amikor nyikorogni, nyílni, majd csukódni hallotta a kaput, nemsokára pedig látta, hogy szürke pecsétes, foltozott köpenyében Balwinder hivatali szolga áll a küszöbön, bebámul kancsalaul, majd benyit és némán, csak begörbített mutatóujjal hívogatja. (…)

 

Elérkezett hát a pillanat, amire egy idő óta, titokban számított. Fölkelt az asztal mellől, kendővel gondosan megtörölte a szakállát, megigazította csokornyakkendőjét, és lassan, kimérten, minden izgalom és a rosszullét minden jele nélkül, mintha csak pontot tenne a történet végére, belehányt a tányérjába. Lehajolt, most az abrosz szélébe törölte a száját, szakállát, aztán a félig teleírt füzet után nyúlt, hogy azt is magával vigye. Ám Balwinder, aki ki-kinézett az udvarra, hogy éppen figyelik-e, most észrevette, föltartott mutatóujjal megálljt intett neki, és kivette a kezéből. (…)

Elment hát az öregem, Anatol Korkodus. Csak a teli tányérja maradt. A kiálló tüskékből, szálkákból láttam, a tengerimalacot majdhogy rágatlanul, csontostól ette volt meg.”

 

Kép forrása »

 

breakfast3.jpg

Kapcsolódó program:

Október 16. péntek | 16.00 PIM
Gasztroszájensz, avagy, amit mindig tudni akartunk, de nem volt kitől megkérdezni - Gasztroszemiotika és gasztrofilozófia / beszélgetés / Benyovszky Krisztián, Forgács Attila, moderátor: Bedecs László
Az ételek a testi szükségletek kielégítésén túl különböző társadalmilag, vallásilag és kulturálisan meghatározott jelentések hordozói is. Kifejezhetnek, helyettesíthetnek vagy reprezentálhatnak valamit, ezért jelekként tekinthetünk rájuk, de ugyanez érvényes az elkészítés, a tálalás és az elfogyasztás műveleteire is. A beszélgetésben azt járjuk körbe, miféle önmagán túlmutató jelentést hordozhat egy étel és a hozzá kapcsolódó rítus-rend, illetve hogy hogyan használják ezeket a jelentéseket az étkezésekről beszélő művek.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://transzferfeszt.blog.hu/api/trackback/id/tr997804340

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.